Ennyit tudtok mind

Fáradok, egyre csak fáradok. El is, meg bele is. Hogy lehettek végsősoron ennyire egyformák? Népbetegség, vallom. Trendet csinálni a szánalmasságból. Valóban menő védeni önmagunkat a legkisebb érzelemtől is. Menő az önmagunkba fordulás, menő a játszmázás, menő a jó dolgoktól való félelem. Végülis logikus. Meneküljünk a jótól, mert majd milyen rossz lesz nekünk. Fel sem tűnik, mennyire paradox az egész. Pillanatnyi boldogságnak nevezett pillanatokba kapaszkodtok. Elvagytok ebben a "jól el vagyunk egymással" érzésben. Nehogy véletlenül is meglásson bármit is a másik fél saját, emberi valótókból. Menő lett a falhúzás, a bizonytalanság. Azt hiszitek, hogy a kalandok ápolják a lelketek, pedig dehogy. Hiszen ti sem vágytok másra, mint igazi, emberi érzelmekre, szeretetre, szerelemre. Társra és barátra együtt. Viszont ha jön egy olyan, akivel mindez működőképes, szaladtok világgá.  Mert ugye nehogy már. Menekültök az én nem vagyok többre képes és a nem tudok megnyílni kezdetű nevetséges szövegek mögé. Amivel saját magatok hitegetitek, hogy emiatt van, mert a másik, higgyétek el, körberöhög. :) Mikor lesz képes a mai ember elébe menni a boldogságnak? És elfogadni, hogy kockázatokkal jár. 

Én vállalom. Te vállalod???